A Sámuel első könyvének 18-19. fejezetei Saul emberi kapcsolatainak megromlásáról, és ezzel párhuzamosan Dávidnak a királyi udvarban elért sikereiről szólnak.
Tanulságos tudatában lenni annak a (minden időkben hasonlóan zajló) folyamatnak, amelynek során a "barátból ellenség" lesz. Így lett Dávidból is, akit még összefonódó útjuk legelején "megszeretett" Saul, "rendszer ellenség". Saul "első" szeretetének hátterében az érdek állt – számára kezdetben még hasznos volt a hárfát pengető Dávid. Később – Isten felkentje népszerűségének növekedése előbb féltékenységet, majd félelmet, végül a mindenáron való elpusztításra való törekvést váltotta ki Saulból. Az "ellenségkép gyártása" ma sem ismeretlen – hajlamosak vagyunk mindannyiszor beleesni, valahányszor felelőst, "hunyót" keresünk saját sikertelenségünk magyarázatára.
Dávid nem volt tökéletes ember. De hite adott szintjén mindig az Úr akaratát kereste, így Isten annak ellenére vele tudott maradni, hogy döntései nem mindig tükrözték az Ő tervét. Egy ilyen esetsorról tudósít a 18. rész. Saul sokáig próbálkozott, hogy vejévé tegye Dávidot. Az első ilyen kísérletet Isten megakadályozta. Dávid pedig maga is úgy ítélte, hogy "túl kicsi" ő ahhoz, hogy Méráb legyen a felesége. Saul második próbálkozásának azonban már nem tudott ellenállni – ebben valószínűleg szerepet játszott a férfias virtus is: bizonyítani, hogy még a megadott idő előtt dupla annyi filiszteus előbőrét szerzi meg, mintsem a jegyajándékként rá kirótt penzum. Az Isten akaratában nyugvó tiszta döntés meghozatalát pedig csak nehezítette, hogy úgy tünt, Saul kisebbik lánya, Míkál valóban szereti őt. Dávid végül mégis Saul veje lett, és ezzel egy olyan pályán indult el – annak minden nehézségével együtt – , amelynek következményeitől pedig Isten megóvta volna az ő választottját.
Create your
podcast in
minutes
It is Free