Lázadás vagy törvényszolgaság? – Fiúk a Lukács 15-ből (Juhász István)

Jól ismert történet a "tékozló fiúé". (Lukács 15.) Egyes gyülekezetekben az embernek az Istenhez fordulás (megtérés) előtti állapotát látják bele, más helyeken a történetet tágabban értelmezve a megtérés utáni botlásaink példázatát sejtik mögötte. A nagyobbik fiú pedig vagy nem szerepel, vagy pedig csak abban a kontextusban, hogy de kár, hogy nem tudott együtt örülni apjával.

Juhász István a függetlenség utáni olthatatlan vágyunkról beszélt, amely azt eredményezi, hogy mennyei Atyánktól független utakat kezdünk el járni abban a reményben, hogy Nélküle is jól tudunk gazdálkodni a kikért örökséggel. Isten pedig annyira szeret bennünket, hogy elenged, hogy aztán, amikor elfogyott minden erőforrásunk visszataláljunk Őhozzá.

Feltűnő, hogy öccsével együtt már a történet elején megkapta az idősebb testvér is az örökségét. Ő ugyan nem tékozolta el azt, de nem is élte meg áldásként. Nem csak, hogy nem sáfárkodott vele, de szerepét mélyen elfojtott bosszúsággal folyamatos rabszolgaságnak ítélte meg. Nem értette meg atyja tetteinek inditékát, még kevésbbé szeretetét, sőt megvetette azt, amikor öccse ellen haragra lobbant. Nincs tehát nagy különbség a fiúk között. Az Íge az egyikben a lázadás,a másikban pedig az ember által önként választott törvényszolgaság útját tárja elénk. A közös pedig az, hogy egyik sem élt azzal a hatalmas kiváltsággal, amit kapott abban, hogy fiú.