A "magunk választotta istentisztelet" – Áház élete (Szabó Zoltán)

Áház, apjának Jótámnak az életpéldáját vitte tovább – annak minden terhes örökségével együtt. A színből, nem pedig szívből gyakorolt kegyességnek a környezetre gyakorolt nagyon is jól nyomonkövethető eredménye ugyanis az, hogy az emberek csupán szükséges „színjátéknak” tekintik az istenfélelem alkalmazott formáit. Az isteni rend és az abból fakadó belső erő így „viszonylagossá” válik, egyfajta szabadonválasztott egyetemi tantárggyá, amelyért persze plussz kreditpontok járnak, ám arra mégis jogot formálunk, hogy eldöntsük mikor mit (mely elemeket) veszünk föl, és mit hagyunk ki. Azt gondolom, hogy Istennek azokat a "maximalista" parancsolatait is, mely szerint „szeresd a te Uradat Istenedet teljes szívedből...” egy olyan olvasattá szelídítettük, amely szerint ez csupán egy olyan idea, amelyet ha igyekszünk – jól-rosszul – elérni, akkor Istennek nem lehet nagy gondja velünk.

Mielőtt bárki is félreértené: a fő kérdés nyilván nem az, hogy mi emberek tudunk-e szándéknyilatkozatnál többet az Úr elé hozni, hanem az, hogy a szívünk mélyén lemondtunk-e arról a meggyőződésről, hogy Isten valóban a mi gyökeres átformálódásunkon munkálkodik: az idők, az események láncolata, a környezet elrendezése továbbra is mind-mind az Övé; ezekre nekünk nincs ráhatásunk, de arra van, hogy amikor Ő szól, akkor kihátrálunk-e a vele való párbeszédből, vagy elhisszük és megtesszük azt, amit velünk közöl.